06. Are you fucking kidding me?!

*Niall Horan

 Jenny újabb bonyodalmat okozott.. A suliból nem jött velem haza, nem szólt hozzám. Gondolom megsértődött.. Azonban, mikor már egész nap nem tette be a házba a lábát (átvitt értelemben, mert kb. éjfélre hazaért) kezdtem aggódni. Este 10 óra óta ülök a nappaliban és nézem a TV-t. Nagyon jól rendeztük be a házat.. A falak kávészínűek, a bútorok nagyrészt feketék, de Jenny kedvéért van egy pár piros is (ami nem nagyon illik az idilli összhatásba, de elnézem neki). Én most a bőrkanapén nézem a plazmát, azon pedig egy unalmas focimeccset.. Igazából viccesek ezek a nyilvános sportrendezvények, mert rengeteg vérfarkas kombinálja örök életét a sporttal (most pl. nagy nevek, mint Neymar, Torres, stb.). Ők nem számolnak azzal, hogy mi van ha meg kell öregedni? Vagy mi van a hírnévvel? Ami nem mellesleg az összes ellenségük figyelmét fölkelti. Az emberek nem tudhatják meg, mi leselkedik rájuk az éj leple alatt. Az túlságosan kockázatos lenne. Gondolatmenetemből az ajtó csapódása ébresztett fel. Jenny zihálva, még a halott bőrnél is sápadtabban, rémülten érkezett meg. Bár nem aggódtam, amiatt, hogy megfullad, nagyon zihált. Kikívánkozott belőlem a kíváncsiság:

- Jenny, mi történt?

- Nem kell tudnod, az én szocproblémám..

- Jenny, mondd már!!

- Niall.. T-túl nagy a baj..

*Jenny-Tay Horan

 Leguggoltam, és kezembe vettem az egyik üvegcserepet. Éreztem, hogy a szemfogaim iszonyatosan lüktetni kezdenek. Megduzzadtak és egyre hosszabbak lettek. Gondolom, a szemem is megváltozott. Mikor iszom a vért, bevörösödnek az íriszeim, de 5 perc múlva megint hidegkék lesz. Tudtam, hogy nagyon kell vigyáznom, hogy meg ne lássák. Igyekeztem csak arra koncentrálni, hogy összeszedjem az üvegeket, de nagyon remegtek a kezeim és a figyelmemet elvonta Anna szivárgó vére.

 Az édesanyja odasietett hozzá.

 - Jaj, kicsim, nagyon elvágtad a kezed! - sápítozott. - Anna, mindent összevérzel! Itt egy zsebkendő! Gyere ki a fürdőszobába!

 Amíg ott voltak mellettem, lesütöttem a szemem. Éreztem, ahogy dobog a szívük, a vér szagát... aztán kimentek a nappaliból. Hallottam, hogy Anna édesapja tétlenül topog, majd elindult ő is.

 Felegyenesedtem, az üveg darabjai kihullottak a kezemből.

 - Mr. Whitemelas, kérem... - szóltam halkan.

 Hallottam, hogy a férfi megtorpan. Megfordult. Az agyamat ellepte a homály, a vadállat bennem kitörni készült, de még vissza tudtam tartani. Próbáltam úgy kezelni a helyzetet, hogy a lehető legkevésbé legyen gyanús. Megpróbáltam Erővel kényszeríteni Anna édesapját, hogy közelebb jöjjön. Nem mertem felnézni, de mikor lassan elindult felém, megnyugodtam.

 - Mi a...? - nyögött fel.

 Vergődött, próbált ellenállni. Mikor Anna elvágta a kezét, már akkor igyekeztem behatolni a tudatába, és nem tetszett, amiket gondolt, de ezzel egyáltalán nem foglalkozhattam. Csak azt reméltem, hogy ha Anna valóban természetfeletti erővel bír, bármi is legyen az, nem az édesapjától örökölte. Úgy gondoltam, ha irányítani tudom, biztos el tudom venni az emlékeit... azzal kapcsolatban, amire készültem.

 Felnéztem. Már egészen közel volt. Megállítottam és közelebb léptem. A kezembe vettem a fejét, megsimogattam az arcát... Niall, amíg vadásztunk az emberekre, mindig azzal csesztetett, hogy játszom az étellel. Magamra parancsoltam, hogy mielőbb végezzek. Egyelőre tudtam figyelni rá, hogy mi történik a család női tagjaival. Még mindig a fürdőszobában voltak, az anyuka éppen sebtapaszt keresett Anna ujjára. Bátorítóan rámosolyogtam a férfire, mintha meg akarnám nyugtatni, hogy nem lesz semmi baj. Végighúztam a kezem a nyaki ütőerén. A szíve nagyon gyorsan kezdett kalapálni, de nem szólt. Nem is szólhatott, teljesen lebénítottam. Elég magas ember volt, lehúztam a fejét, félrebillentettem, hogy minél jobban hozzáférjek, közelebb hajoltam és elharaptam a torkát, kihúztam a fogaim és inni kezdtem.

 Igyekeztem nem fájdalmat okozni neki, de amint a vére a számba került és megízleltem, elvette az eszem. Már Annáékat sem hallottam, az egész világ megszűnt körülöttem. Miközben a vérét ittam, folyamatosan töröltem az elméjéből, hogy megbénítottam, és ittam a vérét.

 Már csak egy kortyot akartam... még egyet... és még egyet... szóval be akartam fejezni a táplálkozást, amikor a férfi teljesen elernyedt. Nem okozott problémát tartani. Végig az elméjében voltam és elmostam a valóságot belőle, amikor egyszer csak sötétség... Lenyeltem a számban levő vért, elkezdtem nyalogatni a sebeit, jó sok nyállal, hogy begyógyítsam. Mikor éreztem, hogy már nem szivárog a vére, elhúztam a fejem és szemügyre vettem a nyakát. Egy csepp sem ment félre és egy karcolás sem látszott rajta. Mindig büszke voltam rá, hogy ilyen szép és tiszta munkát tudok végezni! Aztán felfogtam, mit tettem.

 Odavonszoltam a férfi testét a heverőhöz és lefektettem rá. Próbáltam kapcsolatot teremteni a tudatával, de nem ment. Végiggondoltam a helyzetet: egészen addig töröltem az emlékeit, amíg el nem ájult, vagy meg nem... remélem, nem öltem meg!

 Ijedtemben nem tudtam hova kapni. Gyorsan fölszedegettem az üvegcserepeket. Mikor végeztem, hallottam, hogy Annáék kijönnek a fürdőszobából, és elindulnak felénk.

 - Drágám... - állt meg Anna édesanyja a nappali ajtajában, majd kifordult. - Brad, merre vagytok?

 Mint a Pókember, függtem a plafonon, Brad közém és a plafon közé volt passzírozva. Némán huppantam le a földre, majd a vállamra kaptam. Anna épp a lépcsőn ment fel, az édesanyja a konyhában volt, éppen háttal állt meg. Küldtem neki egy tudatalatti üzenetet, hogy álljon meg, és nagy meglepetésemre a nő lefagyott, mint mikor szünetelteted a filmet. Felosontam Anna mögött, megkerestem a szülei hálószobáját. Hatalmas franciaágyban aludtak. Egy ideig szagolgattam, hogy melyik Brad oldala, majd letettem az ágyra. Azt akartam, hogy úgy tűnjön, magától jött föl, úgyhogy levettem a cipőjét, az ingét és a nadrágját - arra már nem vitt rá a lélek, hogy a zoknijához hozzáérjek -, mindent szétdobáltam az ágy mellett. Aztán lelopództam a lépcsőn, és kiadtam az újabb parancsot a nőnek, hogy mehet tovább, ha becsukódott a bejárati ajtó.

 Kiléptem a házból. Körülnéztem, hogy láthat-e valaki, gondosan megszemléltem a szomszéd házakat, majd fél perc múlva köddé váltam..

*Chelsea

 Én vagyok itt a főnök. Én mindenki szerint népszerű vagyok. Nekem van a legjobb stílusom! Az egész suli a lábaim előtt hever. Rengeteg fotózásra hívnak. Szerepeltem már samponreklámban, háromszor voltam a kifutón, mint modell és voltam a Vogue magazin arca is... Nincs mese, sztár vagyok! Ezen kívül még sportversenyeket nyerek, a pom-pomcsapat kapitánya vagyok. Nekem volt eddig a legtöbb pasim a suliban.. Olyan bulira nem is érdemes elmenni, amire én nem megyek. Van külön címlapszám rólam a suliújságban. Most pedig egy új célt tűztem ki, az új fiút akarom megszerezni. Nem lesz könnyű eset.. De én mindig megkapom, ami jár nekem!
 Tegnap suli után mentem haza, a gardedámjaim kíséretében. Jaj, szörnyű, hogy mennyit lógnak rajtam! De a népszerűségért meg kell szenvedni.. Mert a szépségért már nem kell! Szóval megyünk haza az új pink Cabriomban, mikor meglátom a szöszit (mármint Niallt). A kocsit úgy lefékeztem, hogy a többiek lefejelték az üléseket, June pedig, aki az anyósülésen ült bevágta a fejét a műszerfalba. Hangosan jajongtak.
- Fogjátok már be! - torkoltam le őket. - Ott megy a jövendőbelim!
 Hirtelen abbahagyták és kapkodták a fejüket. Nem láttam se a kocsiját, se a húgát, úgyhogy lopakodó tempóban kezdtem el gurulni az úton. Szépen lassan mellé értem.
- Szió!
- Mit akarsz, Chelsea?- jött oda fenyegetően a kocsihoz.
- Hm.. Ezt senki se tudja.. Viszont.. - szépen lassan megnéztem mindenhol. - Pillanatnyilag egészen testet ölt a vágy.
Hidegen nézett rám, aztán beleröhögött az arcomba. Egy kicsit dühbe gurultam.. Én mindent megkapok, amit akarok!
- Nem fekszem le kislányokkal, főleg nem egy Chelsea Rowlanddel..
- Viccelsz velem, bazdmeg? Ezt még nagyon megbánod!
Niall integetett, mint valami idilli pillanatban egy vígjátékban, én meg tövig nyomtam a gázt, mire az utasaim belefúródtak az ülésekbe. Azonban most inkább összeszorították fogaikat, mert tudták, hogy ez a kis veszekedés csak a vihar előtti csend...

* AnnaBell

 Úristen! Mi ez a kibaszott hasogató fejfájás? Uhh.. Inkább kikelek az ágyból. Felkaptam a köntösömet és lementem a konyhába. Rohadtul szédültem, konkrétan nem voltam tudatában hollétemnek. Anya gofrit sütött, azonban az imádott illat most inkább hányingert keltett. Ledobtam magam az egyik székre, amikor Anya meglátott.
- Jaj, picikém!
- Jaj, Anya!
- Mi a baj kincsem?
- Nem vetted meg az új Barbie kiadást.. Szerinted?
- Na, jó - próbálta komolyra venni a figurát. - Az érdekelne, miért ittad le magad?
- Ez egészen egyszerű.. Épp tegnap követtem el szociális öngyilkosságot.
- Mi történt?
- Elküldtem Chelsea Rowlandet.. egy jó, meleg.. inkább forró éghajlatra!
- Hogyhogy? Én úgy tudtam jóban vagytok.
- Ó, anya! Te sok mindent nem tudsz.
- Figyelj, majd én beszélek vele..
- Anya! Meg ne próbáld!
- Sziasztok lányok!- dülöngélt apu a lépcsőn.. meglepően fehér volt.
- Szia apu- köszöntem vissza
- Szervusz drágám! Tegnap jól otthagytál minket!
- Ööö.. Bocs!
- Nem baj..  beteg vagy, édesem? Olyan sápatag vagy!
- Nincs semmi bajom, csak rosszul aludtam.. Nagyon érdekes álmom volt.. Benne volt a barátnőd is..

[Folytatjuk..]