12. Witches and Vampires

*Jenny-Tay Horan

 Chelsea-nek azt mondtam, szobafogságban vagyok, ami lényegében igaz is volt, de valójában nem vettem komolyan Katharina hülye szabályait. Az ő ötlete volt, hogy hívjam meg filmezni és majd lelépünk. Szívesebben lettem volna Agnesszel, ezért őt is elhívtam. Anna éppen kapóra jött, mert lekötötte Niall és Katharina figyelmét.

 Szegény Anna! Tökre nem haragudtam rá, teljesen félreértett. Véletlenül neveztem boszorkánynak, csak hogy szembeállítsam Rawennel, aki meg... olyan, mint Niall és én! Ha már így alakult, hogy megbántottam, már annyira mindegy! Azért remélem, hogy jól meglesznek a bátyámmal, bár nem jósolok hosszú jövőt nekik.

 Szóval kisurrantunk, Chelsea nagyon menő járgányán mentünk végig az erdőben. Agnes ült hátul és Chelsea direkt olyan halkan beszélt, hogy Agnes ne hallja. Ahol tudta, ott szabotálta a lányt, de nem foglalkoztam vele. Megálltunk egy boltnál és vettünk egy csomó sört, aztán Chelsea leparkolt a pizzériánál.

 - Igyunk meg egyet-egyet! - indítványozta.

 Agnes keze remegett, ahogy megfogta a sört.

 - De... én... nem ihatok alkoholt... - motyogta.

 Chelsea lesújtóan nézett rá.

 - Akkor szállj ki és menj haza! - mordult fel. - Na, Kicsi J? Egy sörike?

 Az ízét utáltam, hatása meg amúgy sem volt, így nem láttam sok értelmét, de végülis bontottam magamnak egyet. Tudtam, hogy Agnes nem fog kiszállni a kocsiból, inkább mindenféle hülyeségbe belemegy, csak hogy velünk lehessen. Vigyázni akartam rá, de Chelsea is. Nem véletlenül hozott minket a pizzéria elé! Amíg ő nyomkodta a telefonját, én hátraültem Agneshez. Lehúztam a söröm nagy részét, majd kicseréltem vele. Hálásan megköszönte, majd kortyolgatni kezdte a maradékot.

 - Képzeld, Kicsi J, a bátyád visszaigazolt! - mosolygott.

 - Facebook? - kérdeztem tettetett érdeklődéssel.

 - Jahm! - felelte. - Írt is. Kérdezte, hogy hol vagyunk... a mamád nagyon ki lesz akadva?

 Felnevettem.

 - Iszonyatosan! Szerintem villámokat fog szórni a szeme és valami átkot szór majd rám, hogy soha többé ne tudjak beszélni veletek.

 - Legalább érdekli, hogy mi van veled - vont vállat Chelsea. - Az én anyám tök suta. Oda mehetek, ahová akarok, meglátok valamit, megveszi nekem, de fogalma sincs, mi van velem. Nem is ismerjük egymást... tökre egymás mellett élünk. - Felbontotta a második sörét és folytatta. - Most, hogy én csinálom a házimat, javítottam mindenből, már hármas fölött van az átlagom, és nem is érdekli.

 Szánakozva néztem rá, de érdemben nem sokat tudtam volna mondani. Neki legalább volt anyja! Nem sokra emlékszem anyámból, csupán arra, hogy mindig nagyon kedves volt, a szeme tele volt élettel, és imádtam hozzábújni, mert meleg volt, és olyan illata volt, mint a friss földnek és annak a pici sárga virágnak, amit kétszáz éve nem láttam sehol... de arra is emlékszem, amikor a szeme üveges volt, a teste hideg és az illata sem volt finom, és nem akartam elfogadni, hogy már nincs anyám, és akkor is hozzábújtam és három napig... fújj! Nagyon hülye voltam! Ezért nem bírom a hullákat! Napokig hallgattam, ahogy rágják a férgek belülről és úgy tettem, mintha a szívverése lenne és beszéltem hozzá Niallről és elmondtam a titkomat, hogy mi lett belőlem, és azóta sem mondtam ki soha. Anyuval sokat játszottuk, hogy van egy titkunk. Odamentem hozzá és közöltem vele, hogy van egy titkom. Aztán elárultam, hogy mi az, és cserébe ő is mindig elmondta egy titkát. Több titkom nem volt, neki még rengeteg maradt, azt hiszem.

 Agnes fészkelődni kezdett.

 - Nektek nem kell pisilnetek? - kérdezte félénken.

 - Dehogynem! - vágtam rá rögtön.

 Chelsea felhajtotta az utolsó kortyokat.

 - Bemehetünk vécére - kapta ki Agnes kezéből a sört és megrázta a dobozt. - Nahát! Megittad? Nagylány lettél!

 - Azt hittem, az embert a menses teszi nagylánnyá - szaladt ki a számon.

 - Az is érettség - bólintott Chelsea. - De azok az igazi nagylányok, akik már piáltak... és dugtak, de ezzel ráérsz még, Agnes!

 Chelsea halál kedves volt Agnesszel, ami nagyon meglepett. Bementünk a pizzériába. Amint kinyílt az ajtó, megéreztem Adelina és Rawen szagát, de már nem fordulhattunk visza. Agnes már besietett és a pulthoz rohant.

 Rawen mosolyogva fogadott minket.

 - Pisilnetek kell? - kapott elő egy kulcsot. - Kövessetek!

 Chelsea megállt Adelina mellett.

 - Nahát, tanárnő! - szólt. - Hogy tetszik lenni?

 - Chelsea! - kiáltottam hátra. - Gyere!

 - Itt várlak, Kicsi J! - szólt vissza.

 Siettem Agnes és Rawen után. Nem éreztem biztonságban magunkat. Ez iszonyatos kelepce volt. Rawen sokáig szórakozott a zárral.

 - Néha beragad - villantott egy mosolyt Agnesre.

 Végre kinyitotta az ajtót. Belöktem Agnest és azt hittem, végre megszabadulunk tőle, de Rawen bejött utánunk.

 - Szia, kicsim! - préselt a falhoz.

 - Helló, édes! - vigyorogtam rá vissza.

 Intettem a háta mögött Agnesnek, hogy tűnjön a fenébe, de teljesen félreértette és bevetette magát az egyik fülkébe. Rawen csókolgatni kezdett, közben simogatott meg tapizott, én meg persze viszonoztam... mert ha ő nem is szeret engem, én attól még szeretem. Csakhogy kicsit átlátszó lett ez az egész.

 - Valami baj van? - kérdezte.

 Azzal betuszkolta a kezét a melltartómba.

 - Semmi - erőltettem mosolyt az arcomra. - Csak meglepett, hogy itt vagy. Most söröztünk és... ne haragud! Biztos nagyon büdös a szám!

 - Jaj, kicsim! - csókolt meg újra. - Nem számít, te is tudod! Szóval söröztetek? Még mindig nagyon sokat játszol az étellel, Tay!

 Agnes ebben a pillanatban jött ki a fülkéből. Rawen villámgyorsan elengedett, megragadta a lányt és elharapta a torkát.

 - Ne, Rawen! - ugrottam oda hozzájuk. - Hagyd békén!

 Fogalmam sincs, hogy sikerült kitépnem a kezéből Agnest. Ömlött a vér mindenfelé, nagyon rossz helyen és nagyon durván harapta meg. Agnes zokogott és rángatózott. Már nem volt sok neki hátra.

 - Sajnálom! - tárta szét a karját Rawen. - Nem tudtam, hogy még játszol vele! Meg akartad várni, hogy az alkohol feloldódjon a vérében?

 - Rawen, te iszonyat debil vagy! - kiabáltam rá.

 Nem kiabáltam volna, ha nem estem volna kétségbe attól, hogy Agnes éppen a karomban haldoklik.

 - Tay, ne szórakozz! - morogta. - Idd ki a maradékot és hagyd meghalni végre! Nem látod, hogy szenved?

 Átkaroltam Agnest és lassan hátráltam vele. Aztán izomból dobtam egy hátast, kivittem az ablakot, de legalább kijutottunk az épületből. Rawen állt egy helyben és figyelte, ahogy húzom magam után Agnest, aztán sarkon fordult és eltűnt.

 - Jenny... fázom... - nyögte Agnes.

 - Tarts ki! - könyörögtem.

 Éreztem a vére illatát, a fogam megnőtt és biztos voltam benne, hogy a szemem is vörös lett. Rettegtem attól, hogy valaki meglát minket, de valami segítségre szükségem volt. Nem akartam, hogy Agnes a kezeim közt haljon meg. Hirtelen Chelsea jutott eszembe. Kikutattam Agnes zsebeit és felhívtam Niallt a telefonján.

 A harmadik csengésre felvette.

 - Itt Niall - szólt bele.

 - Jenny vagyok - daráltam. - Menjetek a pizzériába, meg kell mentenetek Chelsea-t! Nem tudok beszélni, sajnálom!

 Azzal leraktam és kikapcsoltam. Felkaptam Agnest és besiettem vele egy mellékutcára.

 - Hol laksz? - kérdeztem.

 - Két saroknyira - felelte.

 A hangja olyan halk volt, és olyan furcsán csengett, mintha máris a túlvilágról beszélne.

 - Agnes, beszélgess velem, rendben?

 - Jó... miről?

 - Akármiről!

 Dünnyögött valamit folyamatosan. Nem értettem, miről beszélt. Nehezen találtam meg a házukat. Összeszedtem magam, leeresztettem Agnest. Nem tudott megállni a lábán, muszáj volt tartanom. Aztán becsöngettem. Megigéztem a szüleit, és megkértem őket, hogy vezessenek minket a pincébe. Az édesapja segített lecipelni Agnest, míg az édesanyja mutatta az utat. Megkértem, hogy öt percre hagyjanak magunkra.

 - Jenny... nem akarok... - súgta Agnes. - Nem akarok meghalni... nem akarok... Jenny, segíts!

 - Nem fogsz, Agnes! - simítottam ki egy hajtincset az arcából, majd elharaptam a csuklóm. - Nem fogsz, csak igyál! Ettől leszel igazi nagylány!

 Agnes engedelmesen itta a véremet. Öt perc múlva pedig a szülei vérét, felváltva. Nem hagytam, hogy kárt tegyen bennük. Megtanítottam, hogy gyógyítsa be a sebet a nyálával és hogy törölje az emlékeiket.

 Ez most helyes volt? Nem hagyhattam meghalni... úgyhogy élő halottá tettem. Rettenetesen sajnáltam érte Agnest.

*Niall Horan

 Elmeséltem Katharinának, mit mondott Jenny a vonalban. Nem tetszett, hogy hirtelen nagyon gondterhelt arcot vágott.

 - Jenny a halálba küldött minket - közölte szárazon.

 - Ne hülyéskedj! - szisszentem fel.

 - Niall, nincs elég erőm - panaszolta Katharina. - Addig-addig korlátoltam a húgodat, hogy már a fejedbe sem tudok belenézni. Nagyon komoly varázslatot tartok fent napok óta, egyszerűen kimerültem. Semmi hasznomat nem veszed Rawen és Adelina ellen.

 - De ők ezt nem tudják! - fékeztem le a kocsit a pizzéria előtt.

 - Itt nem parkolhatsz! - aggodalmaskodott Kat. - El fogják vontatni!

 - Nők! - ráztam meg a fejem.

 Bevallom, rettenetesen féltem, hogy mi vár majd odabenn. Kinyitottam az ajtót, és az a látvány fogadott, hogy Adelina és Rawen egy asztalnál ül Chelsea-vel és... igen, Annával! Eldurrant az agyam.

 - Lányok! - ügettem oda az asztalhoz. - Tűnés haza, de rögtön!

 - Neked meg mi bajod van? - fortyant fel Chelsea.

 - Ez az, cimbora, csatlakozz hozzánk! - mosolygott rám Rawen.

 Aztán egy szempillantás alatt mögém került és hirtelen hatalmas fájdalmat éreztem. Azt hiszem, átlyukasztotta a tüdőmet.

 - Nálam maradt a késed - szólt. - Gondoltam, visszaadom a kölcsönt.

 Azzal megragadta a kést és elkezdte lefelé tolni. Ordítottam a fájdalomtól. Ekkor lépett oda hozzánk Katharina.

 - Rawen, hagyd abba! - szólt határozott hangon. - Különben nagyon pórul fogsz járni!

 Rawen erre kitépte a hátamból a kést és Katharina kezébe nyomta. Majd megragadott, és a falhoz vágott.

 - Utálom, hogy a boszik mindenbe beleszólnak! - mordult fel.

 Láttam, hogy lassan megindul Katharina felé. Közben Chelsea és Anna sikoltozva próbáltak kijutni, de Adelina elkapta őket, és vonszolta valamerre a lányokat. Gyorsan odaugrottam, behajítottam Rawent a pultba, megragadtam Katharina kezét és futottam a lányok után. Aztán megtorpantam, ahogy rájuk csukódott a női vécé ajtaja.

 - Ugye, ezt nem csinálod komolyan? - bosszankodott Katharina.

 Belökte az ajtót és berántott maga után. Adelina megigézte Chelsea-t, és ráparancsolt, hogy másszon ki az ablakon, amit előzőleg már valaki kitört, és menjen minél messzebbre. Anna teljesen le volt sokkolva a látottaktól és sírt, de Adelina nem engedte el.

 A vámpír hozzánk lépett.

 - Nincs sok idő, nem tudok mindent megmagyarázni - szólt. - Nem akarom holtan Annát, Rawen viszont igen. Megállapodtunk a húgoddal, hogy ha Annának valami baja esik, megölet. Három vérfarkas les rám éjjel-nappal, úgyhogy komolyan veszem, de add át neki, hogy ő se felejtse el, mit ígért!

 - Miért, mit ígért? - kerekedett el a szemem.

 Adelina kikapta a késemet Katharina kezéből.

 - Az a mi dolgunk! - közölte, majd leszúrta saját magát. - Futás!

 Az ablak felé intett. Visszaadta a késem, és eleresztette Annát. Megvárta, amíg kiugrunk az ablakon, majd kiment a vécéből. Ahogy rohantunk a kocsihoz, Rawen hirtelen elénk ugrott.

 - Nem is tudom, kivel kezdjem - közölte. - Niall, te már lassan nagyon az idegeimre mész a hülye késeddel!

 Kitépte a kést a mellkasából és ezzel egyidejűleg eltörte a kezem. Közben megragadta a torkom és felemelt.

 - Most meg akarsz fojtani? - nevettem fel.

 - Nem igazán! - felelte.

 Egyetlen mozdulattal eltörte a nyakamat és elengedett. A földön találtam magam. Visszafordítottam a fejem a megfelelő irányba, aztán a kezemet és mire ismét felpattantam, Rawen ott állt előttem, lefogta Annát és a késemet a nyakához szorította.

 - Egész jó illatú vére van - jelentette ki. - Biztos, hogy boszorkány?

 Anna értetlenül nézett ránk. Iszonyatosan félt. Gondolom, nem értette, hogy lehetek még életben. Hiába is igézném meg, mindenre emlékezne.

 Rawen megvágta a lány karját, majd lenyalta a vért a kés éléről. Elvigyorodott és kacsintott.

 - Tényleg remek! - jelentette be. - Finomabb, mint az a kis liba, aki a húgoddal volt.

 - Engedd el őt! - mordultam rá.

 - Erről most eszembe jutott valaki - mutatott felém a késsel Rawen. - Ó, igen, a húgod! Zokogva könyörgött nekem, hogy ne szívjam ki a trampli barátnőjét! Szerintem azóta megölte.

 Anna az utolsó szó hallatán zokogásban tört ki. Fogalmam sem volt, mit tegyek, Rawen gyorsabb nálam és nem tudom meglepni, mert csak rám figyel. Kéne valami, ami elvonja a figyelmét.

 - A húgod sem volt rossz! - cukkolt tovább Rawen. - Nektek, Horaneknek jó véretek van! Már elsőre is ízlett!

 - Ha még egyszer a húgom közelébe mész, meghalsz! - csattantam fel.

 - Nekem köszönheted, hogy egyáltalán még életben van! - közölte szárazon Rawen. - Téged sajnos jobban lekötött Adelina és nem lehettél ott, amikor kellett volna!

 - Ne tégy úgy, mintha megmentetted volna! - kiáltottam rá.

 - Pedig azt tettem! - lökte el magától végre Annát. - Akkor nem voltam ott, mikor megerőszakolták, ez igaz. Aztán terhes lett, és gondolta, hogy elveti. Belehalt volna, és én megmentettem, és tudod, mit? Megtanítottam újra szeretni! Ha valaki megmentette a húgodat, az én voltam!

 - Kurva nagy mentés volt! - vágott közbe Katharina. - Azóta sem képes bevallani magának, hogy vámpír!

 Örültem, amiért Katharina csatlakozott a társalgáshoz, mivel engem a hallottak annyira lesokkoltak, hogy szóhoz sem jutottam.

 - De hálás volt érte! - vitázott Rawen. - Figyeltelek titeket, amikor csak alkalmam volt rá, és láttam, hány srácot nyírt ki csupán azért, mert letapizta... és élvezte!

 - Miért figyeltél minket? - kérdeztem csodálkozva.

 - Mert Tay fontos volt nekem - tárta szét a karját. - A szerelmem Adelinához kötött mindig is, ezért nem tudtam vele lenni, ahogy Adelina sem volt képes veled maradni. Miután a húgodat átváltoztattam, Adelina és én eldöntöttük, hogy adunk magunknak egy esélyt külön-külön, de nem bírtuk egymás nélkül. Viszont tőletek sem tudtunk elszakadni, úgyhogy mentünk, amerre titeket vitt az út... hát... jót csevegtünk!

 Azzal a földre dobta a kést, és köddé vált. Hiába néztem jobbra-balra, a szélrózsa minden irányába, sehol sem láttam. Azt sem észleltem, hogy mi zavarhatta meg, miért hallgatott el olyan hirtelen?

 Katharina értetlenül állt mellettem.

 - Akkor most összehaverkodtunk velük, vagy mi van? - kérdezte.

 Elképedve fordultam felé. Aztán észbe kaptam, hogy Anna is ott van. Hazafelé Katharina vezetett, én hátul ültem Annával és vigasztaltam. Megígértem, hogy otthon mindent elmagyarázok neki. Megálltunk Annáék házánál. Beosontam és megigéztem a szüleit álmukban, hogy tegyék át vasárnapra a grillpartit és ne várják haza Annát. Persze, legszívesebben ő is bejött volna velem, sőt, ha teheti, szerintem soha többé nem lépett volna ki a házból, de nem hagyhattam annyiban.

 Évszázadok óta soha nem mondtam el senkinek, hogy vámpír vagyok. Anna lesz az első és fogalmam sincs, hogy fogadja majd.

*AnnaBell Whitemelas

 Kicsit túlzás lenne azt mondani, hogy jól viseltem ezt az egészet. Annyira ijedt voltam, hogy nem tudtam logikusan gondolkodni. Szinte semmit nem értettem abból, amit Rawen és Niall körülöttem dumáltak. Csak azt tudom, hogy olyan dolgoknak voltam szemtanúja, amiket legvadabb álmaimban sem hittem volna. Ilyesmik csak filmen történnek meg! Haragudtam magamra, amiért ilyen gyengének tűntem Niall előtt, de azt hiszem, sok dolgot kellene megmagyaráznia.
 Mikor megérkeztünk, Cathy és Niall bekísértek a konyhába. Olyan volt az egész, mint egy álom, valóságnak mindenesetre szürreális volt. Reméltem, hogy tényleg csak álmodom.
 Niall megnézte a kezem.
 - Ne félj! - szólt.
 Ekkor hirtelen kék szemei bevörösödtek, szemfogai pedig megnyúltak. Ez pont nem az a látvány, amire egy "ne félj!" után vársz.
 - Niall... allergiás vagy? - kérdeztem félszegen.
 - Nem - mosolyodott el. - Vámpír vagyok, de ne aggódj, nem foglak bántani.
 A szájához emelte a sebem és végigcsókolgatta. Mikor felnézett, a fogai ismét rendes méretűek voltak, a szeme gyönyörűszép kéken csillogott és félénken nézett rám. Amúgy irtózatosan szexi volt. A pillantásom a karom felé fordította, amiről eltűnt a heg... azt hiszem, ezután elájultam.

 Mikor magamhoz tértem, az első dolog, amit megláttam, Cathy kedves és Niall ijedt arca volt. Úgy gondoltam, ez még egy fekete pontnak számít. Sokkal bátrabbnak kéne lennem Niall előtt!
 - Jól vagy? - kérdezett.
 Felültem.
 - Persze - hazudtam. - Mi ez az egész? Azt hiszem, elaludtam, és tök durva dolgokat álmodtam...
 - Tényleg vámpír vagyok - hajtotta le a fejét Niall. - Megigézhetnélek, hogy mindent elfelejts, és akkor csak egy átlagos srác lennék a suliból, aki szeretne veled lógni, de nem tudlak.
 - Megigézni? - kerekedett el a szemem.
 Niall felsóhajtott és leereszkedett mellém.
 - Gondolom, olvastad a Drakulát - kezdte. - Mesélek kicsit magunkról... a vámpírokról. Tényleg élő halottak vagyunk, mint a zombik, csak nem oszlik a testünk. A vér megőrít minket, akár a cápákat. Vörös lesz a szemünk és megnő a szemfogunk, de ha éhesek vagyunk, akkor is. Nagyon jó a hallásunk, a szaglásunk, a látásunk és nagyon gyors sebességre vagyunk képesek. Egy pillantás alatt eljutnék a nappali másik felébe úgy, hogy közben levetkőzök és felöltözök, anélkül, hogy bármit látnál belőle. Emberi tápanyagra nincs szükségünk, de ha nem iszunk vért, két napig elég. A nyálunk begyógyítja a sebeket, és mi is gyorsan meggyógyulunk... például annak már nyoma sincs, hogy Rawen belém állította a kést, csak ki van szakadva a felsőm és véres... pedig az egyik kedvencem volt, de mindegy. Van még egy különleges képességünk: az emberek azt gondolják és azt teszik, amit mi akarunk, és arra emlékeznek, amire mi akarjuk. Ez a megigézés. Ha megtámadunk valakit, elvesszük az emlékeit. Senkit sem ölünk meg... mármint Jenny és én nem...
 - Állj! - kiáltottam fel. - Jenny is vámpír?
 - Igen, de mi normálisak vagyunk - folytatta Niall. - Vannak azonban olyan elvetemült ostobák is, mint Rawen. Ő simán megöl bárkit. Ezzel többek közt azt kockáztatja, hogy lebukjunk.
 A világ megint forogni kezdett körülöttem. Hirtelen megragadtam Niall kezét, remélve, hogy képes lesz a valóságban tartani.
 - Cathy is vámpír? - kérdeztem.
 - Nem, bogaram - lépett oda hozzám a nő. - Add a kezed!
 Megfogtam a kezét. Éreztem, hogy megbízhatok benne. Cathy-ből olyan melegség áradt... a másik kezemmel elengedtem Niallt, és megfogtam a másik kezét.
 - Azért nem tudlak megigézni, mert te sem vagy halandó - mondta halkan Niall. - Egyébként nagyon jól viseled... jobban, mint én, mikor átváltoztam.
 - De hogy... - kezdtem.
 - Figyelj, Anna! - szólt Cathy. - Nem érzel valami különöset most? - Meg sem várta, hogy feleljek vagy bólintsak, máris folytatta. - Ez azért van, mert te meg én egyformák vagyunk.
 Hirtelen eszembe jutott, ahogy Careen ugyanezt mondta Mike-nak. Azon morfondíroztam magamban, hogy vajon ők mik lehetnek? Stréber álca mögé bújt vámpírok? Mi minden van még körülöttem, amiről fogalmam sincs? Ez émelyítő!
 - Boszorkány vagyok - jelentette ki Cathy. - A valódi nevem Katharina Herot, 1621-ben kivégeztek. Régen szerették üldözni a magamfajtát, de én Fehér Boszorkány vagyok, a Fehér Mágiát használom, a Földanyától kapom az Erőmet, ezért visszatérek, újjászületek halálom után.
 - Valahol olvastam már ezt a nevet - vallottam be. - Németország első női postása voltál?
 - A feminizmusom megmaradt - nevetett Cathy. - Viszont nem átkoztam el senkit, nem miattam haltak meg az apácák... nem is igazán tudom, miért, de egy apáca azt vallotta, hogy én tehetek mindenről, és kivégeztek. Mi, boszorkányok, egyszer visszakapjuk korábbi életeink emlékeit. Volt egy fiú, akinek a születésénél ott voltam, és a következő életemben a temetésére vittek a szüleim. Még nagyon kicsi voltam. Akkor tértek vissza az emlékek. Olyan, mintha egy ördögi kör lenne... majd neked is eszedbe jut, de a te erődet valaki leláncolta. Nem emlékszel valamire kiskorodból? Nem történt valami megmagyarázhatatlan? Apuék nem viselkedtek furcsán valamikor?
 Hiába törtem a fejem, semmire sem emlékeztem. Mégis mire gondolt? A szüleim levittek volna a pincébe és igézeteket kántáltak volna, hogy elvegyék az erőmet, amiről nekem fogalmam sem volt.
 - Semmi - ráztam a fejem. - Apuék is benne vannak? Boszorkányok?
 - Nem - mondta határozottan Niall, majd elgondolkodva folytatta. - Azaz... anyukáddal találkoztam, rajta nem éreztem semmi különöset, Jenny szerint apukád sem természet feletti... etéren azért megbízom benne.
 - Jenny csak kémkedett nálunk? - képedtem el. - Csak azért hívtál randira, mert boszorkány vagyok?
 - Nem, Anna! - tette a kezét a karomra Niall. - Különben is, nagyon veszélyes egy vámpírnak egy boszorkánnyal lennie... és fordítva is igaz. Ha úgy döntessz, én vállalom a kockázatot.
 Cathy megköszörűlte a torkát.
 - Anna, már nincs sok erőm - közölte. - Megpróbálhatok kapcsolatot teremteni egy múltbéli életeddel, de szükségem van a beleegyezésedre!
 - Rendben - mondtam gyorsan.
 Féltem, hogy ha időt adok magamnak, még a végén meggondolom magam. Meg különben is, tök jó, ha megismerem magam... vagyis aki voltam, mielőtt én lettem... Ennek semmi értelme!
 Katharina írisze eltűnt, az egész szeme fehér lett, majd lassan türkízre váltott, és szerintem világított. Gyönyörű volt. Egyenesen belemeredtem.
 - Anna? - szólalt meg végül.
 - Nahát, Katharina! - mondta valaki.
 Rémisztő volt. Az én számmal beszélt, az én hangomon, de nem én voltam. Megpróbáltam kitépni a kezem Cathy-éből, de nem sikerült.
 - Micsoda meglepetés! - folytattam. - Eljött az idő?
 - Minek az ideje? - kérdezte meglepetten Cathy.
 - Lekötöttem az erőmet - magyaráztam... vagyis... na, tudjátok! - 1437-ben feláldoztam magam, mert láttam a jövőt. Tudtam, hogy szükségem lesz az Erőre. Visszatértem párszor, de nem tudtam a varázserőmről, sem a korábbi életeimről. Viszont minden egyes életemben jó sokáig éltem. Egy bölcsőhalált kivéve... Csodálatos életeim voltak. Megérte lemondani a varázserőmről! Nálatok mennyit írnak?
 - 2014 van - felelte Cathy.
 - Azt hittem, korábban kell majd az Erő - döbbentem meg. - Csak arra figyeltem, hogy védett legyek a vérfarkasoktól és vámpíroktól. Az első életeimben az átok kifogástalanul működött, de aztán egyre gyengült... és most megtört egy csókkal. Fel kell oldanotok a varázserőmet. Ebben az életben lesz rá szükségem. Tudom.
 - Hogyan?
 - Nekem kell akarnom - folytattam, majd Niall felé fordult a fejem. - Kell hozzá a szerelem is.
 Azután visszanyertem az irányítást a testem felett. Jó volt, hogy újra önmagam lehetek. Cathy keze remegett. Elengedte az enyémet, és zihálva leereszkedett mellém.
 Niall felugrott.
 - Kat, kérsz valamit?
 - Csak pihennem kell - legyintett. - Hamarosan újra elkezd gyűlni az erőm.
 - Ha feloldanánk az enyémet, tudnék neked adni? - kérdeztem.
 - Igen, de nem fogadnám el - felelte Cathy. - Csak pihenek egy kicsit... ha nem probléma, most felmegyek, lefekszem kicsit. Niall! Ne hagyjátok el a házat! Már nem tudom védeni, de itt kell maradnotok!
 Azzal Cathy felállt. Szédelgett kicsit, támaszkodott a bútoroknak. Niall és én felkísértük, majd visszamentünk a nappaliba. Főztünk ennivalót és teát, vittünk fel belőle Cathy-nek is, aki néhány óra alvás után tényleg sokkal jobb színben volt. Megebédeltünk... mármint, én ebédeltem, Niall pedig a pincéből hozott egy tasakot, ami tele volt vérrel. Ő azt szűrcsölgette. Egyáltalán nem ment el tőle az étvágyam, sőt! Sajnos, rettentő szexisnek találtam.
 - Niall - szóltam végül. - Hogy oldjam fel az erőmet?
 - Ó, Anna - horgasztotta le a fejét. - Sajnos, fogalmam sincs, de ezek szerint együtt kell csinálnunk. - Felnézett rám. - Ne félj, végig melletted leszek! Nem hagylak el! Mindörökké?
 Felém nyújtotta a kezét.
 - Mindörökké! - mosolyogtam rá.
 Azzal megfogtam a kezét. Varázslatos pillanat volt, de annyira nem, hogy ettől nekem varázserőm legyen. Túl sok mindent tudtam meg egyszerre, így a délutánt jószerével átaludtam. Niall közben filmet nézett, a fejem az ölében pihentettem. A legjobb párna a világon! Kedvesen simogatta a hajam, de alig éreztem. Ross egy hasonló pillanatban gátlástalanul bedugta volna a nyálas ujját a fülembe...
 Ideje lenne, hogy abbahagyjam ezt! Nem kéne Niallt mindig Rosshoz hasonlítanom. Különben sincs olyan, amiben Ross jobb lehetne, mint Niall!

*Katharina Herot

 Anna tényleg jól fogadta az elfogadhatatlan tényeket. Azt hittem, egy olyan lány, mint ő, aki mindig racionálisan szemléli a világot, teljesen kiakadna az ilyesmik hallatán, de állta a sarat. Mondjuk, az sem gond, hogy Niall nem jött elő rögtön azzal, hogy több, mint 500 éves. Ez azért lesokkolja az embert, gondolom! Nem hiszem, hogy a tinédzser korom végére pont egy többszáz éves fazonnal szerettem volna összejönni! Sőt! De, szerencsére, én egyetlen vámpírba sem szerettem bele!
 Mikor összeszedtem magam, lementem, és készítettem egy főzetet, amitől gyorsabban tudok erőre kapni. Nem csak a fizikai erőmnek tesz jót, de a varázserőmet is meggyorsítja. A délutánt azzal töltöttem, hogy a kotyvalékomat iszogattam és az erdőben henteregtem. Mire bealkonyodott, már tudtam Niall fejében olvasni.
 Leültem vacsorázni Annával.
 - Hogy vagy? - kérdeztük egyszerre.
 Felnevettünk.
 - Megvagyok - biccentett Anna. - És te?
 - Sokkal jobban - biztosítottam róla. - Niall épp arra gondol, hogy hazudok.
 - Nem ér! - mordult fel a fiú.
 Azzal durcásan magunkra hagyott minket. Elnéztem, ahogy Anna eszik, gyönyörűen tartva a villát és kést, és tisztelettudóan csak a saját tányérjára koncentrált.
 Felsóhajtottam.
 - Mikor először találkoztam vámpírokkal, halálfélelmem volt - meséltem. - Még napokkal később is, pedig engem nem bántottak. Gyűlöltem a vámpírokat. Aztán megismertem a Horan-testvéreket. A kapcsolatunk nem indult zökkenőmentesen, ők előttem nem találkoztak Fehér Boszorkánnyal, én meg kedves vámpírokkal, ezért elég gyanakvóak voltunk egymás iránt, aztán nagyon jóban lettünk. Legutóbb 50 éve találkoztunk, akkor Niall edzőjét játszottam el. Felháborodtak, mert az Olimpián vérfarkasok indultak, és Niall úgy érezte, hogy ezt meg kell akadályoznia... jaj, igen, a vérfarkasok! Gyorsabban és erősebbek a vámpíroknál. Képzelj egy futóversenyt! Mondjuk, ha egy vámpír jó kondiban van és emberi véren él, akkor felveheti velük a versenyt. Édesanyád miatt most újra felhívtak, hogy játsszam el az anyjukat... és nem lehetek elég hálás érte! Tényleg olyan, mintha egy családdá válnánk, bár Jenny nevelését passzolnám!
 Anna elhúzta a száját.
 - Igen, Jenny az utóbbi időben kicsit megváltozott - mondta. - Már nem vagyunk jóban... és egyáltalán nem értem őt.
 - Nem vagy vele egyedül! - legyintettem.
 - Az emlegetett szamár! - kiáltott Niall.
 Ekkor kinyílt a bejárati ajtó. Felugrottunk, és a nappaliba siettünk. Jenny épp Agnest vonszolta be, akinek az arcán annyira kilátszottak az erek, hogy teljesen kék volt tőle a feje.
 Segítettem neki elvonszolni Agnest a kanapéig.
 - Mi történt vele? - faggattam Jennyt.
 - Hosszú... izé kéne... a pincéből...
 - Mindent tud - intettem Anna felé.
 - Ja, értem... nem, nem értem! - vergődött Jenny. - Mindegy, hozok vért, aztán meséltek...
 Ekkor szabályosan beleütközött Niall-be.
 - Mi lenne, ha te mesélnél, mégpedig azonnal! - mordult fel. - Hol voltál? Kivel és mit csináltál?
 - Agnesnél, Agnesszel, és látod, mit csináltam, nem? - fortyant fel Jenny.
 - Érzem rajtad Rawen szagát - húzta össze a szemét Niall.
 - Új parfüm! Mindent elmesélek, de most vérre van szükségünk. Miután megigéztem Agnes szüleit, hogy azt higgyék, elküldték a lányukat a nagyszüleihez, nem nagyon tudtuk lecsapolni őket, és Agnesnek vérre van szüksége, úgyhogy Niall, húzz az utamból! Most!
 Niall alig lépett félre egy lépést, Jenny egyszerűen köddé vált. Ezzel egyidejűleg kinyílt a pince ajtaja, és mire pisloghattam volna, már ott állt Agnes előtt, kezében a vérrel teli tasakokkal. Agnes kezébe nyomott párat, egyből pedig ő kezdett el inni. Közben elsétált Anna mellett és becsukta a bejárati ajtót, de közben egymásra sem néztek. Furcsa, pedig Jenny a legbarátságosabb vámpír a Földön!
 Később, miután mindenki kitálalt, hol volt, és mit csinált, Jenny is beszállt az ötletelésbe, hogy hogyan kéne Annának és Niallnek feloldaniuk Anna varázserejét.
 - Szerintem rajzoljatok egy pentagrammot az ágy köré és dugjatok reggelig! - javasolta. - Vagy cseréljetek vért. Vagy próbálkozzatok a csókkal, bár az elég béna... tudom, már! Hószívás!
 Ezután nem hagytuk, hogy több ötlettel előrukkoljon, bár azt mondta, hogy kifogyott a 18 karikásakból, és következtek volna a 16 éves korhatárra becsült tervei, de nyomatékosan megkértük, hogy tartsa meg magának.
 Aztán csörögni kezdett a telefonja.
 - Nahát, Chelsea! - sikkantott a kagylóba, majd kirohant a házból.
 - Rühellem Chelsea-t! - közölte Anna komoly arccal.
 Nem csodáltam, számomra is rettentő ellenszenves lány volt. Annának rengeteg türelme volt és szívesen beszélgetett Agnesszel... amiért én nagyon is tiszteltem őt. A magam részéről, fél perc Agnesből bőven elég volt! Egy buta kislány volt, aki olyan akart lenni, mint az imádott Kicsi Jennyje és szerintem nem tudatosult benne, hogy hamarosan hátra kell hagynia a szüleit és a szülővárosát...

*Jenny-Tay Horan

 - Nem Chelsea vagyok - szólt egy hang a vonal másik végén.
 - Valamit mondanom kellett - feleltem. - Rawen, majdnem megölted Agnest. Nem vagy magadnál!
 Rawen felnevetett.
 - De befejezted helyettem, nem?
 - Mondhatni - dünnyögtem. - Vámpír lett.
 - Ne haragudj! - sóhajtott fel Rawen. - Nem tudtam, hogy fontos számodra... Tay, azért hívtalak, mert látni szeretnélek!
 - Találkozhatunk! - sikkantottam.
 Valamiért ez nagyon feldobott. Meg az is, hogy ezek szerint Katharina bűbájának annyi. Szabadon sms-ezhetek vele, ha úgy akarom!
 - Neked mikor lenne jó? - kérdeztem izgatottan.
 Annyira hülye vagyok! Nem elég, hogy fejjel megyek a falnak, nekimegyek újra és még egyszer, és sosem tanulok a hibámból!
 - Mondjuk most! - felelte Rawen.
 Meglepődtem, mikor a telefonból és mögöttem egyszerre csendült fel a hangja. Megfordultam. Egy percig vigyorogva nézegettük egymást, majd megszakítottam a hívást és rávetettem magam.
 Biztos nem úgy kell elfelejteni a szerelmedet, hogy az éjszaka közepén ellógsz vele, felmész hozzá, és lefekszel vele, de szükségem volt Rawenre és hogy elhitessem magammal néhány órára, hogy szeret... és ha hazudott? Attól még lehet, hogy szeret! Lehet, hogy pánikhelyzetben volt, hiszen ott haldokoltam mellette, nem tudott racionálisan gondolkodni és aztán nem merte bevallani... na, jó, ha ez tényleg így van, miért bizonygatja Niall és Katharina, hogy Rawen nem szeret?
 Rawen szeret lassan vetkőztetni, hogy érezze, hogy ahányszor hozzám ér, összerándulok a gyönyörtől. Mindig sokáig szeretkezünk, mint az emberek, de az a fajta orgazmus nem mérhető ahhoz, amit akkor érzünk, mikor szex közben feltépjük egymás vénáit és szívni kezdjük egymás vérét. Őrülten szédületes, órákon át megrészegít. Olyan jó egy kicsit elfelejteni azt, hogy Niall hogy fog haragudni ezért... és hogy Katharina is ki lesz akadva... és jó egy kicsit elfeledkezni arról is, hogy milyen pocsékul érzem magam Agnes miatt, és arról is, hogy a srác, akit csókolok, lehet hogy nem is azt érzi, amit én, mert erre az egy estére tuti, hogy ugyanazt érezzük! És a telefon végig csörgött, amíg le nem merült, egészen reggelig. Kitartó bátyám van!